ELFELEDETT MESTERSÉGEK

Kintornás

A verkli, más néven kintorna mechanikus hangszer, az oldalán vagy hátulján lévő kar tekerésével a játékos egyszerre táplálja a fújtatókat, és működtet egy kis fémszögecskékkel ellátott, forgó hengert vagy továbbítja a lyukszalagot, s a szögecskék vagy lyukak közvetítésével, szelepeken továbbítódik a levegő a síprendszerhez. A szögecske vagy lyuk elhelyezkedése dönti el, hogy melyik síp szólal meg, és mikor.

Eredete igen régi időkre nyúlik vissza. A 18–19. században gyakran használták templomokban is, de utcai hangszerként is kedvelt volt, sokszor egy majom ült a tetején. A hangszer Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényében is felbukkan a Józsefváros utcáin.

A kintorna a hangrögzítésre alkalmas fonográf elterjedéséig - sőt, sokáig még azt követően is - igen fontos szerepet játszott a köznapi emberek zenekultúrájában. Egy-egy új zenés színdarab, operett, opera népszerű betétdala, vagy egy új induló szinte már bemutatása másnapján megjelent az utcai zenészek repertoárjában. Ugyancsak e gépezetek előadásában ismerhették meg a városlakók az újonnan keletkezett könnyebb műfajú slágereket, dalokat is. Bár a zenekritikusok, zenetörténészek a magasművészetnek számító komolyzene kintornán történő megszólaltatását lebecsülték, számtalan művészt ihletett meg e hangszer. Neves zeneszerzők - Beethoven, Sztravinszkij, Ravel - alkottak zeneművet automatákra, írók, festők örökítették meg a kintornást. Legnagyobb sikerük az automata zenegépek gyártóinak akkor volt, amikor a hegedű vitathatatlanul legelső gyártóhelye, az olaszországi Cremona városa egy több, mint 100 sípos zeneautomatát rendelt.

A 20. század harmincas évéig a pest-budai utcakép általánosan ismert és kedvelt része volt a kintornás. A zenegép hangos sípja vagy zongorát utánzó dallama gyakran megszólalt a bérházak udvarain, a vendéglők kerthelyiségeiben. El sem lehetett képzelni nyáresti mulatságot, lakodalmat a Tabánban, Gellérthegyen vagy Óbudán kintorna nélkül.

Üveges tót vagy ablakos tót

Vándorló kereskedő, iparos. – Trencsén, Gömör és Nógrád vm. üveghutáinak termékeit, főként táblaüveget, nagyrészt a hátán hordott fatokban vitte többnyire az Alföld tanyáira, az üvegezési munkákat helyben el is végezte. Gyakran tükrökkel is kereskedett. A 18–19. sz: virágzó mesterséget az I. vh. utáni határzárak és az iparosítás megszüntette. 

Kefekötő

A kefekötő keféket és más kefeforma eszközöket, például seprűket, meszelőket készítő mesterember volt. Ha hihetünk a szólásnak – iszik, mint a kefekötő – akkor a szakma művelői nem vetették meg az italt sem.

Handlé

Talán régi filmekben még feltűnik a handlé, vagy más szóval ószeres. Én még emlékszem, amikor néhanapján az udvarunkban elkiabálta magát: "Itt az ószeres" és felsorolta, mi mindenre van szüksége. Jellemzően mindenféle hasznavehetetlen dolgot gyűjtöttek, amit legtöbben már kidobásra szántak. Bármit összegyűjtöttek, a lényeg, hogy ne kelljen érte fizetni. Jobb esetben ezeket valamilyen módon megjavították, majd szegényebb sorsú embereknek olcsón tovább adtak rajta.

Az utolsó szemfelszedő - Harisnyát gyógyít a Flóriánban

Szabóné Lendvai Zsuzsa egyike azoknak a bérlőknek, akik kiállták az elmúlt harminc-harmincöt év változásait. Pedig a foglalkozás, amit űz, szintén már-már kihalófélbe kerül. Fogyasztói életvitelünknek köszönhetően ugyan ki bajlódna a javíttatással, amikor újat is vehet a sérült, szakadt holmik helyett.

Hogy lesz valakiből szemfelszedő? Egyáltalán, mit is jelent ez a munka? – Szemfelszedőnek nem valamilyen iskolában tanultak, hanem egymástól, egy-egy idősebb, tapasztaltabb szemfelszedőtől. A hetvenes, nyolcvanas években minden áruházban találkozhattunk velük, népszerűek, mondhatni elengedhetetlenek voltak, sok munkával, nagy vendégkörrel. Pedig akkor sem volt drágább a harisnya, ha arányaiban nézzük az akkori fizetésekkel. Mégis, mivel jóval kisebb volt a kínálat, valahogy sokkal inkább vigyáztunk a már meglévőkre. – Zsuzsa a nagynénjétől tanulta a szemfelszedést, amikor gyesen volt a kisfiával. Előtte alig egy évet dolgozott kozmetikusként, ami a végzett szakmája. A gyerekkel való otthonlét ráébresztette arra, hogy a szakmájában való újbóli elhelyezkedés azt is jelentené, hogy alig lehetne a gyermekével, leginkább a nagyszülei nevelnék. Ezt nagyon nem akarta, ezért nézett másik pénzkereset után. A nagynénje szívesen tanította, majd egy idős maszek szemfelszedő néninek segített.

Talán kevesen tudják, de ma már aligha lehet valakiből szemfelszedő. A nylonharisnyák megmentésére feltalált eljárás, miszerint a leszaladt szemet egy elektromos tűvel felszedik, ma már azért sem tanulható, mert nincs szemfelszedő gép és tű gyártó. Az a három műszerész, akik Budapesten készítették ezeket, már nem élnek.

Az utóbbi évtized ruha- és harisnyadömpingjében Zsuzsának is újabb szolgáltatásokat kellett kitanulnia, így ma már zipzárakat javít és műszövéssel is foglalkozik. Egyik sem divatszakma, ám őt nem a szemfelszedés vagy a zipzárjavítás élteti, hanem az emberek, akik megtalálják, és akikkel mindig tud váltani néhány szót.

Ebédidőben ne keressük Zsuzsát a Flóriánban, ha mégis, ki kell várnunk, amíg visszatér. Halaszthatatlan, fontos dolga van: az édesapjának visz ebédet. De aztán újra elfoglalja az első emeleten lévő kuckóját, és mosolyogva várja a megregulázandó harisnyaszemeket.

Bodnár: más néven kádár vagy pintér, főleg használati tárgyakat, edényeket állított elő fából, de emellett készített vödröket, köpülőket, puttonyokat, hordókat, kádat és vékát, valamint permetezőkannákat – szintén fából.

Bognár: kerekek és szekerek készítésével foglalkozó kisiparos kézműves volt. A bognár elnevezés osztrák eredetű, az azonos jelentésű Wagner szóból származik.

Gyertyamártó és gyertyaöntő

Egy gyertya ma is különleges hangulatot varázsol az otthonokba, régen pedig az egyik legfontosabb használati eszköz volt a háztartásokban.

Az olajmécsessel szemben jobban megvilágította a teret, de alapanyaga, a faggyú (birka- vagy marhafaggyú) miatt borsosabb áron lehetett kapni. A faggyún kívül viaszt és paraffint is gyakran használtak a gyertya elkészítéséhez, amelynek több módja volt. A kézzel, valamint eszközzel (jellegzetes négyszögletes hasáb alakú cserépedény) történő gyertyamártás tipikus női munka volt, míg gyertyaöntéssel főleg a szappanfőzők, mászárosok, egyes helyeken mézeskalácsosok foglalkoztak melléktevékenységként.

Háborús időkben, amikor kevés volt a petróleum, az emberek házilag is rákényszerültek a gyertyaöntésre, amelyhez pl. henger alakú papírt, agyagformát, üreges napraforgószárat használtak. A 19. század végétől a hagyományos eljárással készített gyertyák mindinkább kiszorultak a piacokról, hogy átadják helyüket az iparilag nagy mennyiségben előállított sztearingyertyáknak, majd később a modern világítóeszközöknek.

Hogyan dolgoztak a gyertyamártók és gyertyaöntők?

Kézi formázáskor a meleg vízben megpuhult viaszt a pamutból vagy lenfonálból sodort bél köré nyomkodták, és utána sík felületen mángorlóval egyengették. Amikor cserépedényt alkalmaztak a mártáshoz, az alapanyagot (a viaszt vagy faggyút) beleöntötték a formába, majd belemártogatták és kiemelték a gyertyabelet egészen addig, amíg a rárakódott réteg kellően vastag és merev nem lett.

Az öntött gyertya ezzel szemben sokkal tartósabb volt és világosabban égett: a hengeres üvegből vagy bádogból készült formában úgy rögzítették a belet, hogy a szál pontosan középen legyen, majd ráöntötték a felolvasztott viaszt vagy faggyút.

A gyertyaláng kellemes atmoszférát áraszt. A melegséges fény, amit otthonunkban teremt, szeretetteljesebbé, nyugodtabbá teszi otthonunk hangulatát.

Fazekas

Más néven gerencsér vagy gelencsér, égetett agyagból készített használati tárgyak, elsősorban edények előállításával foglalkozott. Az ő keze alól kerültek ki az agyagtálak, a korsók és a fazekak. A fazekaasságból fejlődött ki a kerámiaművészet is. 

Drótostót

A törött fazekakat, porcelánokat javította meg. Mivel akkoriban megfelelően szilárd ragasztók nem voltak, az edényeket kívülről dróthálóval befonta, hogy a beléjük töltött anyag szét ne feszítse őket. Japánban még ma sem dobják ki az eltörött porcelánokat, vagy régi edényeket, hanem arannyal illesztik össze, így a kidobandó tárgyból nemes darab válik. Ott még figyelnek a múlt értékeire. 

Jeges 

Száz éve az otthonok többségében még ritka volt az áram, így a hűtőszekrény, vagy fagyasztó is. Pontosabban bádog tároló volt, de kellett hozzá jég is, ahol a romlandó élelmiszert tudták tárolni. Jeget természetesen csak télen tudtak beszerezni, az akkor még befagyott Duna, Tisza, vagy Balaton felületéről. A jeget elvermelték nagy tömbökben és nyáron lovaskocsikon szállították a városokba. A jeges "halálát" nem a globális felmelegedés, hanem az elektromosság megjelenése okozta.   

(Forrás: Gödöllői Magazin – XXII. évfolyam 1. szám - 2024: LPCS cikke alapján, wikipedia, turistamagazin.hu, borítókép: Cser Kiadó),  https://kukkonia.sk/hu/elfeledett-mestersegek), https://lexikon.katolikus.hu/%C3%9C/%C3%BCvegest%C3%B3t.html; Hóman–Szekfű V:236., Wikipédia; fotók: Pinterest, Google képkereső)